2. fejezet - Magunkat hitegettük azzal: Minden rendben van

Sziasztok! :)

Először is, hadd fejezzem ki mélységes sajnálatomat, amiért ennyire sokat kellett várni erre a részre. Nem tudom, hogyan hozhatnám össze, hogy folyamatosan legyenek friss fejezetek. Talán bevezetem azt a módszert, hogy hetente minden történetemből csak egyetlen fejezet lesz, mert akkor tudok velük haladni, hiszen egyiket sem kívánom bezárni.

Köszönöm, hogy ilyen sokan feliratkoztatok. :) És a kommentekért is nagyon hálás vagyok. El sem hiszitek mennyire tudok neki örülni. :)

Nem is szaporítom a szót,

Jó szórakozást!

~ Amy

Fáradhatatlanul kémleltem az utat, amit megnehezített az orkánerejű széllel társult szakadó hóesés. Az átkozott idő a várat körülvevő fal alá hordta a fehér szemetet, ezzel elérve, hogy lassan már nincs magasságkülönbség közte, és az alatta terpeszkedő hóbuckák között.

Csattogó hang ütötte meg a fülemet, ami sokban különbözött a szél játékától a kőfal rései között keresztülfújva. Kapkodtam a fejem, hátha valamelyik irányba felerősödik a bosszantó zaj, és meglelhetem a forrását, sajnálatomra viszont azonnal elhalt.

Mintha láttam volna valamit a sűrű záporban, de egy eltévelyedett pihe a szemembe repült, és mire kitisztult a látásom, ismét csak a fehérség tárult elém.

Megint meghallottam azt a hangot, és a sikertelenség bosszúja miatt, célratörőbben kutattam utána.

Szúrós szemmel néztem Toddra, aki a fal tövében ácsorgott, dühödt pillantásomat látva pedig azonnal két kézzel fogta be a száját, ezzel a fogai összekoccanását megállítva.

- Mégis me-me-me meddig a… akarunk még itt-t-t-t ácsorogni? – vacogta mellettem, amikor elfordultam.

- Amíg Niall vissza nem ér – válaszoltam elszántan.

Todd csendben maradt. A faluban történtek következményeket vontak maguk után. Büntetésének egy része az volt, hogy ő fog velem a kapuban várakozni, avagy Dan szavait idézve, halálra fagyni. Todd fogainak kocogásából ítélve, jó úton haladt felé. Kezdtem félteni Niallt. Már százszorosan megbántam, hogy egyedül küldtem el a mesterrel.

Gyógyítónk a faluba utazott, mivel sokan betegedtek meg a hideg miatt. Egyedül azonban nem akartuk útjára bocsájtani, mert kora miatt lassúvá és védtelenné vált, így megkértem Niallt, tartson vele.

- Két lovas közeledik! – kiáltotta felénk az egyik őrszem, mire felkaptam a fejem. A távolban valóban két alak látszott körvonalazódni.

A kiabálásra Todd is előmerészkedett rejtekhelye mögül, és valósággal elöntötte arcát a megkönnyebbülés, bár gyanítottam, nem a viszontlátás öröme, hanem a kezeit felmelengető kandalló tüzének ígérete miatt.

- Niall Horan és Rohon mester az északi kapunál! – kiabálta az őr. Felszólaltak a kürtök, és ekkor már én is tisztán láttam a felém vágtató embereket.

Todd harsányan felnevetett, ahogy Niall lefékezte mellettünk… a lovát. A szőke, büszke hátasa helyett egy aprócska fekete pónin ült, aminek olyan hosszú szőre volt, hogy a hó már kérgesre fagyott az oldalán.

- Ló ez egyáltalán?! – röhögött neveletlen cimboránk, miközben megfogta a kistestű állatot, ami alig ért a combjáig.

Én is szóvá kívántam tenni, nem találja-e túlzásnak Niall, hiszen igaz, vékony és alacsony testalkata nem befolyásolta, hogy meglovagolhassa, de ez akkor sem illett egy nemes ember fiához.

Niall morcosan leszállt, majd Todd kezére ütött egy nyílvesszővel, amit a hátára kötött tegezből vett elő, egyetlen gyors mozdulattal. A magas fickó felszisszent, és elrejtette kesztyűs kezét a köpenye alá, nehogy újabb váratlan bántalmazásban legyen része.

Niall mindig kedves és vidám természet volt, ezért rögtön felfigyeltem rá, hogy valami baj van. Kérdő tekintettel fordultam utána, mire pillantásomat kerülve, kantárszáránál fogva elvezette az istállók felé a kicsi lovat.

- Majd később beszélj vele – érkezett a hátam mögül egy idős rekedt hang. Rohon mester ekkor ért mellém saját négylábújával, így megfogtam hátasának szárát, hogy egy helyütt tartsam, míg a tiszteletreméltó öreg lábai a talajt nem érintik.

- Nem láttuk mit rejt a hó. Az ifjú lova belelépett a gödörbe. Szerencsétlen jószág megbotlott, és kitörte a lábát. Az úrfi kímélte meg a szenvedéstől azzal, hogy lenyilazta – mesélte röviden a mester, míg én átvettem tőle a táskáját, amiben a gyógyfüveket és egyéb szereket tartotta, hogy könnyíthessek terhén. Todd átvette a lovat, így én a mesterrel egyenesen a vár felé vettem az irányt.

Niall, egy leendő úrfi, éles szeme és higgadt jelleme miatt pedig messze földön páratlan íjász. Mindent megtesz, hogy megfeleljen háza elvárásainak. Már egész fiatalon a várban érkezett, ugyanis a nemes urak számára a legnagyobb dicsőség, ha a királyi udvarban nevelkedhetnek. A fiú valójában egy együtt érző, érzékeny ember. Kezdetben a többiek kiközösítették, mert azt gondolták, hogy emiatt nem lehet belőle harcos, vagy jó vezető, de hamar bebizonyította, hogy a két dolog nem áll ellentétben egymással. Naill családja alig ismeri őt, de jobb is így. Nehezen hiszem el, hogy valójában vérrokonság köti őt a Horan házhoz. Az atyja kegyetlen ember, és nem tűri, ha egy férfi kimutatja az érzelmeit, mivel azt a gyengeség jelének tartja. Egész biztos csalódás lenne számára, ha kiderülne, hogy örököse szeme sokszor nem marad szárazon, hiába elismert harcos.

- És a póni? – kérdeztem, mert az egyértelműen nem a mi istállónkból való.

- A faluban vette. Fürge egy jószág, emellett szívós is. Fel sem kellett öltöztetni – mesélte a mester, bár ezt a saját szememmel is láttam.

-  Mond mester - fordultam hozzá, miután kissé lassú tempóban beléptünk a kapun.

Jólesett a kellemes meleg, és nyomban arra vágytam, hogy egy forró fürdőt vehessek, sajnálatomra azonban ezzel még várnom kell.

Rohon mester felém fordult, és várakozóan nézett rám. Belenéztem a bölcs kék szemekbe, amiket ősz haja és kissé cserzett bőre keretezett. Már akkor is ilyen volt, amikor kisgyermek voltam. Eszembe jutott mennyi mindenre tanított, pontosan úgy, ahogy előttem apámat is. Sokszor még olyan dolgokba is beavatott, melyeket csak a nagymesterek árultak el egymásnak, valamint remek cinkostársra találtam benne a huncutságokra annak idején, a kora ellenére. Második atyámként szerettem, így most minden kertelés nélkül tértem a lényegre.

- Az emberek betegek – jelentettem ki. Rohon érdeklődve mért végig, mert valószínűleg kérdésre számított, puszta ténymegállapításom helyett.

- Áruld el Harry, mire gondolsz pontosan? – kérte elgondolkodva, míg megindult szállása felé.

- Nagy baj van, igaz? – hangzott el az igazi kérdés.

Rohon mester nem szólalt meg rögtön, csak gondolataiba merülve koncentrált.

- Mindig is okos fiúnak tartottalak Harry. Sohasem lehetett átverni. Nem összpontosítasz rá egyetlen dologra, hanem alaposan körüljárod a tényt, mielőtt véleményt alkotnál. Remek uralkodó fog válni belőled. Atyádnak többször kéne meghívnia a tanácsba – felelte lassan. A lépcsőhöz értünk, ahol belé karoltam, hogy támasza legyek.

- De nem elég bölcs. Egyelőre nem sok hasznomat vennétek – feleltem az igazsághoz híven, mire a mester felnevetett.

- A bölcsesség egy bonyolult fogalom fiam. Nem feltétlen lesz valaki csak azért bölcs, mert idős. Ezt a tulajdonságot nem korban mérik. Ott van például az a tökkelütött Tyrese nagybátyját, édesanyád sógora. Ha nem lennének tanácsadói, már rég éhen halt volna a városa, amit olyan nagy gonddal egyenget. És ő hány esztendős? – kérdezte somolyogva.

- Már a hetvenkilencediket éli – nevettem.

- Pontosan – csatlakozott hozzám. – Visszatérve, az igazság nem marad rejtve, ezt jól jegyezd meg! Félek, hamarosan megváltoznak a dolgok. Odalent egyre többször hallom, hogy ostobaságokat szajkóznak. A nép türelmetlen és fél. Ilyenkor befolyásolhatóak, képesek és a legvalószerűtlenebb mesékben is valóságot látnak. Ne feledd, az ő erejük az egységben rejlik. Ha a veszélyben érzik magukat és összefognak, a királynak kell lépnie, különben meggondolatlanságot tesznek.

Egyáltalán nem tűnt biztatónak, amit hallottam. Megálltam a mester lakrésze előtt, de mielőtt eltűnt volna a nehéz tölgyfaajtó mögött, még marasztalt egy pillanatra.

- Apád néhány órán belül fogadja az alattvalókat. Tudom, hogy ott leszel, de ezúttal próbálj a dolgok mögé látni. Figyeld az embereket, ha pedig úgy érzed az igazságot a saját szemeddel is látod, járulj elé. Talán hajlandó lesz a te aggályaidat is meghallgatni.

- Mindenképp – búcsúztam tőle.

Sietve átöltöztem, majd a trónterembe igyekeztem, ahol a nemesek és a tanács - élén Rohon mesterrel -, már összegyűlt, valamint mindenki, aki bebocsájtást nyerhetett a palotába, mert a kíváncsiság miatti vágya hajtotta, hogy a mai kérelmezésnek szem és fül tanúja lehessen.

Én magam a pódiumon foglaltam helyet, közvetlenül atyám trónja mellett. Anyám és az udvarhölgyei a korlátnál figyeltek a háttérben, míg Liam és Ed, Kenneth mellett álltak a a boltívek árnyékába húzódva, de az öreg lovagon kívül egyikük sem figyelt igazán, mert lekötötte őket, hogy a láthatóan morcos Niallhez beszéltek. A tömegben kiszúrtam szőkés barátom szüleit is, valamint azt is tisztán ki tudtam venni, hogy az apja feltűnően vizslatja. Nyilván nem tetszett neki, hogy nemes származású fia szemernyi érdeklődést sem mutat az esemény iránt, ezzel szégyenbe hozva a házát. Ez egy olyan dolog volt, ami miatt nem szerettem én sem herceg lenni. Az emberek minden lépésemet figyelik. Bármit tetszek, az alapján ítélnek meg, anélkül, hogy vennék a fáradságot, és a dolgok mögé néznének. A barátaim, kivétel nélkül nemesi születésűek voltak, akik dicsőséget hoztak házukra, azzal, hogy a herceg, később pedig a király mellett szolgálhatnak. A béke alapja, hogy az uralkodó házak jó kapcsolatot ápoljanak, erre pedig nincs is egyszerűbb recept, mint gyerekként összebarátkoztatni minket. Kíváncsi lettem volna, mit szólnának az idősek, ha kiderül, fiaikat cseppet sem kötik le a politikai ügyek, és inkább kalandozással töltik az idejüket.

Apám egy biccentéssel üdvözölt - szerette, ha jelen vagyok, mert meglátása szerint, így elleshettem tőle az uralkodás fortélyait -, majd intett az őröknek, hogy vezessék be az első alattvalót.

Hosszú órák szálltak tova, és mindvégig akadt olyan, aki úgy érezte, az ő problémája elbír olyan fontossággal, hogy hallja az uralkodó. Az utóbbi egy hétben, minden ember azért érkezett, hogy elmondják, a fagy és a kitörő viharok mennyi kárt okoztak. Segítséget, pénzt kértek, titkon pedig abban is reménykedtek, hogy királyuk képes az időjárást uralni, ha pedig eleget könyörögnek neki, megint kitör a forró nyár.

Atyám egyre inkább tartotta nyomasztónak ezeket a fogadásokat. Nem állt szándékomban hallgatózni, de fültanúja voltam, amikor anyámnak arról beszélt, most először bizonytalannak érzi magát, mint uralkodó. Nem tudta, hogy hogyan tudná népének fájdalmát enyhíteni, hiszen eddig mindentől sikeresen megvédte őket, még a leghatalmasabb ellenségtől is. Ostoba, aki azt gondolja, hogy csak azért, mert valaki uralkodó, az az Istenek erejével rendelkezik, mégis ebben bíznak az emberek, de atyám az elvárásoknak képtelen volt megfelelni.

- Lépj, a király színe elé! – szólította fel nagybátyám a következő embert, aki az uralkodó elé kívánt járulni. A tömeg szétoszlott utat engedve a soron következőnek.

A trón emelvénye előtt egy reszkető pár vetette meg a lábát. A férfi átkarolta asszonyát, aki gyermekét tartotta a kezében, pólyába és rongyokba bugyolálva a hideg ellen. Mindketten szürke öltözékben voltak, amik az időjáráshoz viszonyítva nem tűntek túl melegnek. Kisírt szemeik láttán viszont nyugtalanság gyűlt lelkemben.

- Mi a neved? – kérdezte apám a családfőt.

Régen megkérdeztem tőle, hogy ezt miért teszi, mire azt felelte, az emberek ettől úgy érzik, hogy ők a legfontosabbak neki, és könnyebben szót érthet velük. Ha netán előfordult, hogy a sors akaratából, később újfent viszontlátta őket, meglepetésemre, nem felejtette el, sem arcukat, sem a rájuk ruházott nevet.

- Tim, Felséges királyom! – szólalt meg a férfi, miközben nejével együtt mélyen meghajoltak. – Köszönöm, hogy meghallgatsz, uram. Nem akarom, hogy a drága idődből a kelleténél többet vesztegess rám. Tudom, hogy a fagy, hozzánk hasonlóan mindenkit érint, de… - elsírta magát a férfi, amitől az arcának barázdái, amiket az évek hagytak maguk után, elmélyültek, és a cserzett bőr közé folytak a bánat cseppjei. Egy másik alkalommal, talán megbotránkoztam volna, ha egy ereje teljében lévő férfit sírni látok, azonban a várakozás alatt lassan elmélyülő rossz érzésem arra figyelmeztetett, hogy ennek nem most van itt az ideje.

Az asszony hangosan felzokogott, és térdre rogyott, a hangjában olyan fájdalommal, ahogyan csak egy anya képes. A teremre síri csend borult. Apám előre csúszott a mestermunkaként megfaragott és feldíszített trónon, majd a tanács is követte a mozdulatot.

A férfi óvatosan kihúzta neje karjából a csecsemőt, majd kicsomózta a rongyokat összetartó kendert, hogy széthajthassa a pólyát.

A terem egyszerre hördült fel, ahogy a pár ismét felzokogott. Apám visszahúzódott, a szemem sarkából láttam, hogy felém pillant, de nem bírtam elszakítani a tekintetem az apró porontyról, akinek bőre hamuszürke, szinte már kékes volt. Aprócska szemei zárva voltak, immáron örökre.

A férfinak nem kellett semmit mondania, bár kételkedtem benne, hogy képes lett volna ismét megszólalni. A jelen lévők zúgolódni kezdtek, és több felől hallani véltem a pánik hangjait.

A tanács egymás közt vitatkozott, míg apám gondterhelten ráncolta a szemöldökét.

- Csendet! – kiáltotta nagybátyám, mert a hangzavar kezdett egyre jobban elfajulni.

Amióta megszülettem a birodalomban béke és nyugalom honolt. Soha nem kellett aggónunk, egy esetleges támadás miatt, mert a szomszédos királyságokkal is békében éltünk, ennek ellenére, megtanultam mindenféle fegyverrel harcolni, és képes voltam folyvást a világot járni, hogy kalandok után kutathassak. Nem ismertem a félelmet, de látva, ahogy az emberek egyetlen pillanat alatt elvesztették józan eszüket, a változás szelét éreztem keresztülsuhanni a hatalmas csarnokon.

- A legmélyebb sajnálatomat kívánom kifejezni gyermeked halála miatt. Tudom, hogy azt várod, változtassak az időn, hozzam el ismét a nyarat és támasszam fel a halottat, de nem vagyok mindenható. Egy összetört atyai szívnek a leghatalmasabb vigasz sem nyújt enyhülést, mégis, szeretném, ha segítségedre lehetnék. Felajánlom házad népének, hogy a nehezebb időkre költözzenek a kastély falain belülre – szólt apám, mire a jelenlévők kíváncsian fordultak ismét az emelvény előtt ácsorgók felé.

- Rajtunk kívül üres a mi házunk felséges uram – válaszolta a férfi szomorúan. – Nem kívánom, hogy terhedre legyünk.

- Akkor miben lehetek segítségedre? – kérdezte apám, és szinte halottam, ahogy ezernyi más gondolat ötlik fel benne.

- Azt kérem, hogy pusztítsd el a hegyek közt élő jégsárkányt – válaszolta bosszútól fűtött hangon a gyászoló férfi.

.