3. fejezet - Mindvégig köztünk éltek

Sziasztok! :)

Először is, borzasztóan örülök, hogy ilyen sokan megnyitottátok az oldalt, és végtelenül hálás vagyok a kommentekért. :)

Remélem mindenki kipihente magát a szünet alatt, bár ezt magamról tudom, hogy nem igaz, azért mégis reménykedem. 

Szeretnék szólni, hogy a Short Stories oldal határozatlan időre bezárt, viszont az én ott futó történetem, a Something Great továbbra is folytatódik, csupán másik oldalon. Ide is felkerült az eddig megjelent összes fejezet, valamint a szünet alatt két újabbal is gazdagodott. Ha van kedvetek, nézzetek be az oldalra, és iratkozzatok fel, mert rajtam kívül még sok tehetséges író munkáját is olvashatjátok majd.

Erről a részről annyit, hogy lassan elindul főhősünk, csak még azt nem tudja, mi vár rá. ;)

Jó Szórakozást! :)

~ Amy

Ritka alkalmak egyike volt, hogy a hatalmas tölgyfaasztalnál ülhettem, és ezt szerettem volna ezúttal kihasználni, mégis a háttérbe húzódva kapkodtam Tyrese bácsikám és Sir Kenneth között a fejem, akik az asztal két oldaláról, egymás szavába vágva próbálták felülmúlni a másikat. Kenneth mindig is nyugodt természetű embernek ismertem, kivéve akkor, ha a bácsikám a közelben volt. Csak egyszer hallottam róla beszélni a lovagot, amikor megemlítette, a föld még nem hordott a hátán egy akkora púpot, mint a bácsikám. A családi viszályok távol álltak tőlem, nem tudtam min kaphattak össze egykor, csak arra emlékeztem, hogy már gyerekkoromban is gyűlölték egymást. Persze Kenneth szavai sértésnek minősültek a királyi családra tekintve, de mivel én sem kedveltem az öreget - hiába a rokonom -, nem foglalkoztam vele igazán.

Apám az asztalfőn helyezkedett el, homlokát az ujjainak támasztva gondolkodott, figyelmen kívül hagyva a marakodókat, míg a többi jelenlévő igyekezett állást foglalni közöttük. Ez alól csupán én, valamint Rohon mester voltunk a kivételek, mert mi a királyt figyeltük, és csendben várakoztunk, vajon meddig képes szó nélkül tűrni.

Miután a tegnapi meghallgatáson elhangzott az az iszonyú mondat, a pillanatnyi csendet felváltotta a hisztérikus pánik. Az emberek egyszerre kezdtek kiabálni, jajveszékelni és sírni. Azzal, hogy hangosan kimondták, a sárkányt akarják felelősségre vonni, mintha az apokalipszis jött volna el. Beigazolódott mindenki legsötétebb rémálma, elhitték, hogy a fenyegetés valódi.

Egy félkegyelmű vette a bátorságot, hogy meginduljon az emelvény felé, és ezzel a többi ember is felbolydult. Kitört a káosz. A kétségbeesett nép egyszerre mozdult, és lelki szemeim előtt már láttam, hogy a védelmünkre felesküdött őrség, aminek tagjai sorfalat álltak előttünk, kardot rántanak, a csarnokban pedig kezdetét veszi a mészárlás.
Szerencsére azonban katonáink éberek voltak, így a rémkép megmaradt annak. Láttam, hogy anyámat udvartartásával együtt körülveszik, és biztonságba kísérik az erkély ablakából. A trón körül is ez történt, ezzel garantálva a biztonságunkat, hogy visszavonulhassunk a szobáinkba arra az időre, míg kiürítik a kastélyt.

Így történt, hogy ennek nyomására apám összehívta a tanácsot, ahol országunk elöljárói közös erővel megvitathatták, mi lenne a legbölcsebb cselekedet, ami mindenki számára elégedettséggel fog szolgálni. Sajnálatomra azonban már az első megvitatandó pontnál összekaptak, mégpedig a legfontosabb kérdésen: Létezik-e a sárkány?

- Persze, hogy létezik. Amikor még kisgyerek voltam, halottam az üvöltését, amibe beleremegtek a fenyők, és sziklák hasadtak tőle keresztbe – érvelt bácsikám, mire Kenneth szemet forgatott az ég felé.

- Sajnálom, hogy közölnöm kell veled a tényt, Lord Crusader, de téged még két esztendősen elvittek ebből a kastélyból.

- Az ilyen hangokat azonban nem felejti el egyhamar az ember Ser. Esküszöm, a szobám nyitott ablakán keresztül minden éjjel halottam, ahogy az a dög morog a hegy tetején – bizonygatta a hatás kedvéért tányérnyira kerekedett szemekkel Tyrese bácsi.

Ezzel a probléma mindössze annyi volt, mindenki tudta, hogy idős elméje már nem olyan, mint egykor. Csupán azért van jelen, mert a hagyományok miatt kötelező neki képviselni anyám családját, mint annak utolsó férfi tagja, valójában a vélemény fabatkát sem ér.

- Elég volt ebből! Úgy civakodtok, mint a gyerekek – korholta le őket a királynő.

- De Karen, mindenki tudja, hogy létezik az a sárkány! Máskülönben hova tűnnének a pásztorok birkái és kecskéi, amiket legeltetni terelnek fel arra az oromra?

- Megmondom én hová kerülnek! Leesnek a szakadékokba. Az a hegy maga az életveszély, olyan meredek kiszögellései vannak – válaszolta Kenneth magabiztosan.

- És az emberek? Mi van azokkal, akik eltűntek?

- Ugyan az, esetleg halálra fagytak – bólintott egyet, inkább magának, mint az idős helytartónak.

Apám, homlokát a korona alatt egyre nagyobb ráncok díszítették, ami arra engedett sejtetni, közeledik az a pont, amikor már nem bírja tovább hallgatni őket.

- Létezik a sárkány, vagy sem, a népnek magyarázatra van szüksége, mielőtt ők maguk tesznek lépéseket – vágott közbe az egyik jelenlévő.

- És mégis mit szándékoztok tenni ez esetben? – szólalt meg Rohon mester először a tanács megnyitása óta. – Elküldtök egy sereget a hegyre, a biztos halálba? Azt sem tudjátok valós-e a veszély, de ha igen, mire felkutatnák, a katonák fele odaveszne, mert elfogy az élelmük, valamint kimerültek a megpróbáltató körülményektől. Nehézkesen mozognának a nagy létszám miatt.
A megoldás gyorsan fogalmazódott meg a fejemben. Felpattantam, és anélkül kezdtem beszélni, hogy engedélyt kértem volna rá.

- Dolgozzunk ki egy tervet. Küldjünk annyi embert, akik minimális teherrel még képesek haladni. Ezek felkutatják a bestiát, visszatérnek, majd elvezetik hozzá a sereget, így már könnyűszerrel végezhetünk vele.

- És ki lesz az az eszetlen, aki ezt elvállalja? – kérdezte apám egyenesen a szemembe nézve olyan érzelmekkel, amik egyértelművé tették, már sejti mire készülök. Anélkül, hogy odanéztem volna, tudtam, az emberek a fejüket forgatva várnak, ki lesz elég bátor magára vállalni a küldetést, felmentve ezáltal a többi elkényeztetett, semmittevéstől elpuhult hátsót. Apám elnézett mellettem, mert Kenneth szólásra nyitotta száját, de megelőztem.

- Majd én.

Egy emberként fordult mindenki felém, anyám pedig elszörnyedve sikkantott fel.

- Nem Harry! Ezt nem engedem! Az örökösöm vagy, ráadásul az egyetlen – ellenkezett ellentmondást nem tűrő hangon a király, immár ő is állva.

- Pontosan ezt fogom kihasználni – az enyémmel párbajt vívó zöld szemekben értetlenséget láttam - Ha a nép azt látja, én megyek felkutatni a rémet, megnyugszanak. Tudni fogják, mindent elkövetsz az érdekükben.

- Harry! Ülj le! Erről hallani sem akarok többet! – hajthatatlan volt.

Segélykérőn néztem Rohon mesterre, aki nyomban átlátta tervem, és a védelme alá vett.

- Attól tartok felség, a hercegnek igaza van. Ha nem azonnal egy sereget küldesz, azt fogják gondolni, nem veszed komolyan a saját néped. A terv egyértelműen őrültség, viszont, ha a herceg vezetné a különítményt, megnyugodnának a forrongó kedélyek.

Apám gondterhelten nézett a mesterre, majd rám. Anyám a könnyeivel küszködött, amit egy csipkés zsebkendővel igyekezett elrejteni, de nem szólalt meg. Már ő is belátta az igazat.

- Őrültséget teszel – bámult rám az a szempár, ami kísértetiesen megegyezett az enyémmel, csupán az övét most az aggodalom és a düh festette be, de mellettük felcsillant a büszkeség is.

- Te is csináltál ilyeneket egykor - feleltem mosolyogva, mire beletörődően csatlakozott.

- Ez a baj velünk, fiam. Őrültségeket teszünk, feleslegesen.

- Apám, kérlek. Ha úgy érzem veszély fenyeget, ígérem, azonnal visszafordulok – Tudta, hogy mondandómnak nincsenek mélyebb rétegei, mint egyszerű szavak, mert nem fogom betartani őket, de végül bólintott.

- Vidd magaddal a legjobb embereket.

- Ne aggódjon felség, elsőként ajánlom fiad szolgálatába a kardom. Esküszöm, hogy az életem árán is védelmezni fogom – térdelt le méltóságteljesen Kenneth.

Hálásan pillantottam rá, mivel titkon reménykedtem benne, hasonlóan fog cselekedni az ország első kardja.

- Mihamarabb útnak indulunk – jelentettem be. Anyám nem bírta tovább, ölelő karjaiba vont. Fájt neki, hogy elmegyek, de nem értettem miért. Megjárjuk a hegyet, és lejövünk.

- Szó sem lehet róla! – vetettem oda indulatosan Liamnek, miközben meleg holmikat gyömöszöltem a nyeregtáskámba.

- Nagyon kérlek Harry, ne butáskodj! Még szép hogy veled megyünk! – adott a kezem ügyébe egy szőrmét, ami szintén a zsák aljában kötött ki.

- Századjára mondom, de ha kell ezredjére is elismétlem, nem jöhettek velem!

Liam dühösen fújtatott.

- Ugye nem hitted, hogy egyedül elmehetsz?

- Ugye nem hitted, hogy egyedül elmennék? – kérdeztem vissza ugyan olyan hitetlenkedően gúnyos hangsúllyal. – Tíz embert viszek magammal.

- Persze, köztük Sir Kennethet! - kiabálta szemrehányóan. – Ezek szerint én, Ed, Dan, Niall, Todd, Everard és Cuthbert még beleférünk – számolgatta az ujján, szándékosan az orrom előtt, hogy jól lássam.

- Sir Kenneth a testőrség parancsnoka, az ország első kardja, és önként vállalkozott – hoztam fel érveimet.

- Mi is önként vállalkozunk! – kiabált dühödten. – Miért van az, hogy minket mindig itt akarsz hagyni, akárhányszor útnak indulsz?

- Nem értesz meg Liam. Nem azért nem viszlek magammal titeket, mert nem akarlak, hanem, mert ha netalán leszakadna a hegy oldala, nem kéne, hogy a királyság összes örököse szörnyet haljon a sziklasodrásban.

- Szóval ezt egyedül te teheted meg?

Gúnyolódott. Nagy levegőt kellett vennem, hogy ne vágjak vissza, hanem higgadtan szólítsam meg, de ekkor kicsapódott az ajtóm, és Niall, Ed, Todd, Cuthbert és Everard estek be rajta kipirultan - mintha futottak volna - , szinte egymás nyakában, mögöttük pedig Dan délceg alakja is feltűnt.

- Nem hagyhatsz itt minket! – kiáltotta Everard, amint sikerült megállnia a lábán.

- Az a probléma, hogy már végérvényesen hozzád nőttünk – kuncogott Ed vörös bajuszkezdeménye alatt.

- Honnan tudjátok egyáltalán, hogy elmegyek? – kértem rajtuk számon, miközben elkaptam a szemem a kétségbeesett társaságról, hogy visszatérhessek a csomagoláshoz.

- Rohon mester mondta – felelt Niall nemes egyszerűséggel, mintha az ilyesmi egyértelmű kellene hogy legyen.

- Egyébként azt üzeni, ha már nem lógunk a nyakadon, akkor menj el hozzá – közölte hanyagul Todd – Szóval, mit csomagoljunk?

Kelletlenül szorítottam össze a szám, ezzel egy beletörődő grimaszt csalva arcomra. Persze, Rohon mester, mint mindig, most is tudta, engedem majd, hogy velem tartsanak. Igaza volt. Talán már este bejelentettem volna nekik, hogy mégis inkább őket vinném, ezzel mindössze csak a folyamat lett felgyorsítva.

- Meleg holmi, élelem, fegyver. Csak a legszükségesebbeket – adtam ki a parancsot, amit nagyobb lelkesedéssel fogadtak, mint vártam.

- Holnap reggel pirkadatkor indulunk. És indulunk, nem akkor kelünk! – néztem jelentőségteljesen a Cuthbert-Everard ikerpárosra, mivel az ő gyenge pontjuk között ott szerepelt a koránkelés is. – Az istállóknál találkozunk.

Még akkor is nevetve ráztam a fejem, amikor elhalt a társaság izgatott csevegése a nehéz kőfolyosók között, ám amikor megfordultam, Liam szúrós tekintetével találkoztam, aki az ágyam szélén ücsörgött.

- Nem ezt akartad? – kérdeztem meglepetten, a csődület után mutatva.

- Egy fél órája könyörgök ugyan ezért, de nekik pár mondatba tellett, míg engedtél – rázta meg a fejét bosszúsan.

- Attól tartok, már este beadtam volna magamtól is a derekam – somolyogtam magamban – Ugyan Liam, ne duzzogj! – löktem meg játékosan a vállát.

- Csak az a bajom, hogy már rég elkészülhettem volna, ha nem itt pocsékolom az időt – láttam rajta, küzd ellene, hogy a szájának sarka felfelé kunkorodjon.

- Akkor mire vársz még?

Liam halkan kuncogott, majd átölelte a vállamat.

- Még egyszer így kéreted magad, és esküszöm én löklek le arról a hegyről – fenyegetett meg játékosan.

- Kötél! Kötelet is vinnünk kell – mondtam gyorsan, mielőtt feledésbe merülne a gondolat.

- Persze, hogy visszamássz, mi?

Ezen már mindketten hangosan nevettünk.

A kinti világ már régen sötétségbe borult, amikor egy gyertyával a kezemben elindultam a mesterhez. A narancssárga láng miatt olvadt, fehér viaszcseppeket hagytam magam után a padlón, de erre nem fordítottam különösebb figyelmet, mivel az agyam szüntelenül azon dolgozott, hogy rájöjjön, miről akar velem beszélni Rohon mester.

Útközben, néha kifelé tekintettem egy-egy ablakon, mivel a kezemben szorongatott halovány világosság nem akadályozott meg, hogy belelássak a sötétségbe. A díszes üvegen keresztül pont a hegy állt velem szembe.

Elgondolkodtam, a családom vajon miért pont a lábához építette ezt a hatalmas várat, mivel így a mögöttünk húzódó szoros miatt könnyedén csapdába eshettünk egy ellenséges támadás esetén, azonban nem találtam rá semmiféle stratégiai magyarázatot.

Elidőztem az egyik párkány előtt a fekete lombkoronájú fákat figyelve, amikor rossz érzésem támad. Olyan volt, mint vihar előtt. Vészjósló csend, ami rátelepedett a fülemre. A fehér hó, szinte világított a sötétségben, ezért könnyűszerrel ki lehetett venni benne egy fekete alakot, aki a hegy lába felé közeledett. Érdeklődve meresztgettem a szemem, de köpeny takarta az ismeretlen kilétét. Nem messze tőle, hamarosan többen is feltűntek, fejük felett fáklyákkal világítva. Ezúttal jól láttam, hogy az idegenek a faluból érkeztek, majd csatlakoztak az előbbi alakhoz. Mind megálltak a fás fövény előtt, amin végigvezették a tekintetüket, és vártak. Nyilván elterjedt a szóbeszéd, miszerint hamarosan útnak indulunk, ezen felbuzdulva pedig a falusiak az esélyeinket latolgatják, és előre egymást rémisztgetik.

Magam mögött hagyva a jelenetet, felmentem a csigalépcsőn, a végére érve pedig halkan kopogtattam Rohon mester ajtaján.

- Azonnal! – hallottam meg rekedt hangját, majd motoszkálást, ahogy az ajtóhoz sietett.

A zsanérok megnyikordultak, és a résben a mester kedves arca jelent meg, gyér fényességgel a háta mögött.

- Kerülj beljebb Harry! Már nagyon vártalak – tárta szélesebbre lakrészének bejáratát.

Kellemes érzéssel léptem be a már ismerős helységbe, ahol annyiszor megfordultam. Szerettem a kastélynak ezt a részét, mert egy kíváncsi gyerek számára, amilyen magam is voltam, kalandot jelentett minden alkalom, ha itt lehettem. Mindenfelé érdekes, nem mindennapi tárgyak sorakoztak egymás után a polcokon. Száraz növények, üvegbe zárt állatok, akik valami homályos lében lebegtek, és emberi szervek. Utóbbiakat régen érdekesnek, mára taszítónak tartottam, de ha nem néztem rájuk, cseppet sem feszélyeztek. A szoba másik fala is polcokat támasztott meg, ezek azonban roskadásig voltak megrakva nehéz, bőrkötéses, több száz oldalas könyvekkel. Előttük egy hatalmas asztal terpeszkedett, amin halmokban álltak a pergamenek, mindenféle szöveggel teleírva, szétdobált pennák és beszáradt, vagy kiürült tintásüvegek hevertek szerteszét elfeledve.

- Foglalj helyet! – mutatott rá a mester arra a székre, melyet szinte már sajátomnak mondhattam.

Kényelmesen helyezkedtem el benne, míg ő saját helyét vette célba.

- Szeretném, ha az ezután elhangzott szavaim mindegyikét komolyan vennéd  – meglepett a találka ezen kimenetele, még inkább hangjának tekintélyes csengése. Határozottan bólintottam.

- Az az igazság, hogy a sárkány mely után eredsz, létezik.

- Mester, ugye nem akarod azt mondani, hogy te hiszel bennük? – kérdeztem torkomból feltörő hitetlenkedő kacajjal, meglepetésemre azonban egy bólintást kaptam válaszul.

Testemet elöntötte a rémület egyik legkülönösebb fajtája. Féltem az ismeretlentől.

- Tudod Harry, rengeteg dolog van, amit az emberek eltitkolnak egymás elől. Mindenki hazudik! Ezt jól jegyezd meg. Képzeld el, mekkora káosz uralkodna a világban, ha az emberek mindent tudnának. Ha ötven évvel ezelőtt megsejtik, hogy a határaikat az ellenség ostromolja, kitört volna a pánik – meredt szemekkel néztem rá. Úgy tanultam, hogy már száz esztendeje az utolsó háborúnak. – A rendem eltitkolta, sőt terjesztette, hogy a sárkányok nem léteznek, holott négyszáz évvel ezelőtt még javában virágkorukat élték, azonban a lovagok és sárkányölő vitézek gondoskodtak róla, hogy pusztuljanak. Sajnálatos módon ők maguk is sokszor odavesztek, hiszen ezek a lények valóságos förmedvények. Olyan sokszínű képességekkel rendelkeztek, hogy számontartásuk valóságos kihívásnak számított. Létezett olyan, ami képes volt a repülésre, és az eget szelte álló nap, volt amelyik a vízben élt, vagy szárnyak nélkül a földön mászva. Előfordultak akkorák, mint ennek a várnak a fele, de volt, amelyik mindössze egy kotló méreteivel vetekedett – szájtátva hallgattam a történetet, miközben próbáltam magam abba a korba képzelni, ami a történetében szerepelt. Ahol a lények mind megtestesültek. – Mivel kihaló félbe kerültek ezek a veszélyes teremtmények, a rendem elterjesztette, hogy mindez csupán ámítás, és hiába éltek még a vitézek, vagy azok rokonai, akik harcoltak ellenük, az illetőt együgyűnek hívták, és elfordultak tőle. Persze előfordult olykor, hogy valaki még látott egyet, de csak akkor hitték el, amikor megtörtént a baj. Bizonyára észrevetted már, hogy a telek erre mennyire hidegek. Nos, végeztem némi kutatást, és kiderült, hogy ez a sárkány miatt van, ami a hegyen él. Innen az a sok mese, ami az itteniekben öröklődik nemzedékeken keresztül. Egy mesének, legyen az akármilyen hihetetlen, mindig van valóságalapja. Azt hiszem, már évszázadok óta odafönt lakik, de az sem kizárt, csak évezredek teltek el beköltözésétől számítva. Ami bizonyos, szunnyadásának most vége szakadt, és fagyot hozott a fejünkre. Ha nem találod meg, végezni fog velünk, anélkül, hogy valójában hozzánk érne.

. 

2. fejezet - Magunkat hitegettük azzal: Minden rendben van

Sziasztok! :)

Először is, hadd fejezzem ki mélységes sajnálatomat, amiért ennyire sokat kellett várni erre a részre. Nem tudom, hogyan hozhatnám össze, hogy folyamatosan legyenek friss fejezetek. Talán bevezetem azt a módszert, hogy hetente minden történetemből csak egyetlen fejezet lesz, mert akkor tudok velük haladni, hiszen egyiket sem kívánom bezárni.

Köszönöm, hogy ilyen sokan feliratkoztatok. :) És a kommentekért is nagyon hálás vagyok. El sem hiszitek mennyire tudok neki örülni. :)

Nem is szaporítom a szót,

Jó szórakozást!

~ Amy

Fáradhatatlanul kémleltem az utat, amit megnehezített az orkánerejű széllel társult szakadó hóesés. Az átkozott idő a várat körülvevő fal alá hordta a fehér szemetet, ezzel elérve, hogy lassan már nincs magasságkülönbség közte, és az alatta terpeszkedő hóbuckák között.

Csattogó hang ütötte meg a fülemet, ami sokban különbözött a szél játékától a kőfal rései között keresztülfújva. Kapkodtam a fejem, hátha valamelyik irányba felerősödik a bosszantó zaj, és meglelhetem a forrását, sajnálatomra viszont azonnal elhalt.

Mintha láttam volna valamit a sűrű záporban, de egy eltévelyedett pihe a szemembe repült, és mire kitisztult a látásom, ismét csak a fehérség tárult elém.

Megint meghallottam azt a hangot, és a sikertelenség bosszúja miatt, célratörőbben kutattam utána.

Szúrós szemmel néztem Toddra, aki a fal tövében ácsorgott, dühödt pillantásomat látva pedig azonnal két kézzel fogta be a száját, ezzel a fogai összekoccanását megállítva.

- Mégis me-me-me meddig a… akarunk még itt-t-t-t ácsorogni? – vacogta mellettem, amikor elfordultam.

- Amíg Niall vissza nem ér – válaszoltam elszántan.

Todd csendben maradt. A faluban történtek következményeket vontak maguk után. Büntetésének egy része az volt, hogy ő fog velem a kapuban várakozni, avagy Dan szavait idézve, halálra fagyni. Todd fogainak kocogásából ítélve, jó úton haladt felé. Kezdtem félteni Niallt. Már százszorosan megbántam, hogy egyedül küldtem el a mesterrel.

Gyógyítónk a faluba utazott, mivel sokan betegedtek meg a hideg miatt. Egyedül azonban nem akartuk útjára bocsájtani, mert kora miatt lassúvá és védtelenné vált, így megkértem Niallt, tartson vele.

- Két lovas közeledik! – kiáltotta felénk az egyik őrszem, mire felkaptam a fejem. A távolban valóban két alak látszott körvonalazódni.

A kiabálásra Todd is előmerészkedett rejtekhelye mögül, és valósággal elöntötte arcát a megkönnyebbülés, bár gyanítottam, nem a viszontlátás öröme, hanem a kezeit felmelengető kandalló tüzének ígérete miatt.

- Niall Horan és Rohon mester az északi kapunál! – kiabálta az őr. Felszólaltak a kürtök, és ekkor már én is tisztán láttam a felém vágtató embereket.

Todd harsányan felnevetett, ahogy Niall lefékezte mellettünk… a lovát. A szőke, büszke hátasa helyett egy aprócska fekete pónin ült, aminek olyan hosszú szőre volt, hogy a hó már kérgesre fagyott az oldalán.

- Ló ez egyáltalán?! – röhögött neveletlen cimboránk, miközben megfogta a kistestű állatot, ami alig ért a combjáig.

Én is szóvá kívántam tenni, nem találja-e túlzásnak Niall, hiszen igaz, vékony és alacsony testalkata nem befolyásolta, hogy meglovagolhassa, de ez akkor sem illett egy nemes ember fiához.

Niall morcosan leszállt, majd Todd kezére ütött egy nyílvesszővel, amit a hátára kötött tegezből vett elő, egyetlen gyors mozdulattal. A magas fickó felszisszent, és elrejtette kesztyűs kezét a köpenye alá, nehogy újabb váratlan bántalmazásban legyen része.

Niall mindig kedves és vidám természet volt, ezért rögtön felfigyeltem rá, hogy valami baj van. Kérdő tekintettel fordultam utána, mire pillantásomat kerülve, kantárszáránál fogva elvezette az istállók felé a kicsi lovat.

- Majd később beszélj vele – érkezett a hátam mögül egy idős rekedt hang. Rohon mester ekkor ért mellém saját négylábújával, így megfogtam hátasának szárát, hogy egy helyütt tartsam, míg a tiszteletreméltó öreg lábai a talajt nem érintik.

- Nem láttuk mit rejt a hó. Az ifjú lova belelépett a gödörbe. Szerencsétlen jószág megbotlott, és kitörte a lábát. Az úrfi kímélte meg a szenvedéstől azzal, hogy lenyilazta – mesélte röviden a mester, míg én átvettem tőle a táskáját, amiben a gyógyfüveket és egyéb szereket tartotta, hogy könnyíthessek terhén. Todd átvette a lovat, így én a mesterrel egyenesen a vár felé vettem az irányt.

Niall, egy leendő úrfi, éles szeme és higgadt jelleme miatt pedig messze földön páratlan íjász. Mindent megtesz, hogy megfeleljen háza elvárásainak. Már egész fiatalon a várban érkezett, ugyanis a nemes urak számára a legnagyobb dicsőség, ha a királyi udvarban nevelkedhetnek. A fiú valójában egy együtt érző, érzékeny ember. Kezdetben a többiek kiközösítették, mert azt gondolták, hogy emiatt nem lehet belőle harcos, vagy jó vezető, de hamar bebizonyította, hogy a két dolog nem áll ellentétben egymással. Naill családja alig ismeri őt, de jobb is így. Nehezen hiszem el, hogy valójában vérrokonság köti őt a Horan házhoz. Az atyja kegyetlen ember, és nem tűri, ha egy férfi kimutatja az érzelmeit, mivel azt a gyengeség jelének tartja. Egész biztos csalódás lenne számára, ha kiderülne, hogy örököse szeme sokszor nem marad szárazon, hiába elismert harcos.

- És a póni? – kérdeztem, mert az egyértelműen nem a mi istállónkból való.

- A faluban vette. Fürge egy jószág, emellett szívós is. Fel sem kellett öltöztetni – mesélte a mester, bár ezt a saját szememmel is láttam.

-  Mond mester - fordultam hozzá, miután kissé lassú tempóban beléptünk a kapun.

Jólesett a kellemes meleg, és nyomban arra vágytam, hogy egy forró fürdőt vehessek, sajnálatomra azonban ezzel még várnom kell.

Rohon mester felém fordult, és várakozóan nézett rám. Belenéztem a bölcs kék szemekbe, amiket ősz haja és kissé cserzett bőre keretezett. Már akkor is ilyen volt, amikor kisgyermek voltam. Eszembe jutott mennyi mindenre tanított, pontosan úgy, ahogy előttem apámat is. Sokszor még olyan dolgokba is beavatott, melyeket csak a nagymesterek árultak el egymásnak, valamint remek cinkostársra találtam benne a huncutságokra annak idején, a kora ellenére. Második atyámként szerettem, így most minden kertelés nélkül tértem a lényegre.

- Az emberek betegek – jelentettem ki. Rohon érdeklődve mért végig, mert valószínűleg kérdésre számított, puszta ténymegállapításom helyett.

- Áruld el Harry, mire gondolsz pontosan? – kérte elgondolkodva, míg megindult szállása felé.

- Nagy baj van, igaz? – hangzott el az igazi kérdés.

Rohon mester nem szólalt meg rögtön, csak gondolataiba merülve koncentrált.

- Mindig is okos fiúnak tartottalak Harry. Sohasem lehetett átverni. Nem összpontosítasz rá egyetlen dologra, hanem alaposan körüljárod a tényt, mielőtt véleményt alkotnál. Remek uralkodó fog válni belőled. Atyádnak többször kéne meghívnia a tanácsba – felelte lassan. A lépcsőhöz értünk, ahol belé karoltam, hogy támasza legyek.

- De nem elég bölcs. Egyelőre nem sok hasznomat vennétek – feleltem az igazsághoz híven, mire a mester felnevetett.

- A bölcsesség egy bonyolult fogalom fiam. Nem feltétlen lesz valaki csak azért bölcs, mert idős. Ezt a tulajdonságot nem korban mérik. Ott van például az a tökkelütött Tyrese nagybátyját, édesanyád sógora. Ha nem lennének tanácsadói, már rég éhen halt volna a városa, amit olyan nagy gonddal egyenget. És ő hány esztendős? – kérdezte somolyogva.

- Már a hetvenkilencediket éli – nevettem.

- Pontosan – csatlakozott hozzám. – Visszatérve, az igazság nem marad rejtve, ezt jól jegyezd meg! Félek, hamarosan megváltoznak a dolgok. Odalent egyre többször hallom, hogy ostobaságokat szajkóznak. A nép türelmetlen és fél. Ilyenkor befolyásolhatóak, képesek és a legvalószerűtlenebb mesékben is valóságot látnak. Ne feledd, az ő erejük az egységben rejlik. Ha a veszélyben érzik magukat és összefognak, a királynak kell lépnie, különben meggondolatlanságot tesznek.

Egyáltalán nem tűnt biztatónak, amit hallottam. Megálltam a mester lakrésze előtt, de mielőtt eltűnt volna a nehéz tölgyfaajtó mögött, még marasztalt egy pillanatra.

- Apád néhány órán belül fogadja az alattvalókat. Tudom, hogy ott leszel, de ezúttal próbálj a dolgok mögé látni. Figyeld az embereket, ha pedig úgy érzed az igazságot a saját szemeddel is látod, járulj elé. Talán hajlandó lesz a te aggályaidat is meghallgatni.

- Mindenképp – búcsúztam tőle.

Sietve átöltöztem, majd a trónterembe igyekeztem, ahol a nemesek és a tanács - élén Rohon mesterrel -, már összegyűlt, valamint mindenki, aki bebocsájtást nyerhetett a palotába, mert a kíváncsiság miatti vágya hajtotta, hogy a mai kérelmezésnek szem és fül tanúja lehessen.

Én magam a pódiumon foglaltam helyet, közvetlenül atyám trónja mellett. Anyám és az udvarhölgyei a korlátnál figyeltek a háttérben, míg Liam és Ed, Kenneth mellett álltak a a boltívek árnyékába húzódva, de az öreg lovagon kívül egyikük sem figyelt igazán, mert lekötötte őket, hogy a láthatóan morcos Niallhez beszéltek. A tömegben kiszúrtam szőkés barátom szüleit is, valamint azt is tisztán ki tudtam venni, hogy az apja feltűnően vizslatja. Nyilván nem tetszett neki, hogy nemes származású fia szemernyi érdeklődést sem mutat az esemény iránt, ezzel szégyenbe hozva a házát. Ez egy olyan dolog volt, ami miatt nem szerettem én sem herceg lenni. Az emberek minden lépésemet figyelik. Bármit tetszek, az alapján ítélnek meg, anélkül, hogy vennék a fáradságot, és a dolgok mögé néznének. A barátaim, kivétel nélkül nemesi születésűek voltak, akik dicsőséget hoztak házukra, azzal, hogy a herceg, később pedig a király mellett szolgálhatnak. A béke alapja, hogy az uralkodó házak jó kapcsolatot ápoljanak, erre pedig nincs is egyszerűbb recept, mint gyerekként összebarátkoztatni minket. Kíváncsi lettem volna, mit szólnának az idősek, ha kiderül, fiaikat cseppet sem kötik le a politikai ügyek, és inkább kalandozással töltik az idejüket.

Apám egy biccentéssel üdvözölt - szerette, ha jelen vagyok, mert meglátása szerint, így elleshettem tőle az uralkodás fortélyait -, majd intett az őröknek, hogy vezessék be az első alattvalót.

Hosszú órák szálltak tova, és mindvégig akadt olyan, aki úgy érezte, az ő problémája elbír olyan fontossággal, hogy hallja az uralkodó. Az utóbbi egy hétben, minden ember azért érkezett, hogy elmondják, a fagy és a kitörő viharok mennyi kárt okoztak. Segítséget, pénzt kértek, titkon pedig abban is reménykedtek, hogy királyuk képes az időjárást uralni, ha pedig eleget könyörögnek neki, megint kitör a forró nyár.

Atyám egyre inkább tartotta nyomasztónak ezeket a fogadásokat. Nem állt szándékomban hallgatózni, de fültanúja voltam, amikor anyámnak arról beszélt, most először bizonytalannak érzi magát, mint uralkodó. Nem tudta, hogy hogyan tudná népének fájdalmát enyhíteni, hiszen eddig mindentől sikeresen megvédte őket, még a leghatalmasabb ellenségtől is. Ostoba, aki azt gondolja, hogy csak azért, mert valaki uralkodó, az az Istenek erejével rendelkezik, mégis ebben bíznak az emberek, de atyám az elvárásoknak képtelen volt megfelelni.

- Lépj, a király színe elé! – szólította fel nagybátyám a következő embert, aki az uralkodó elé kívánt járulni. A tömeg szétoszlott utat engedve a soron következőnek.

A trón emelvénye előtt egy reszkető pár vetette meg a lábát. A férfi átkarolta asszonyát, aki gyermekét tartotta a kezében, pólyába és rongyokba bugyolálva a hideg ellen. Mindketten szürke öltözékben voltak, amik az időjáráshoz viszonyítva nem tűntek túl melegnek. Kisírt szemeik láttán viszont nyugtalanság gyűlt lelkemben.

- Mi a neved? – kérdezte apám a családfőt.

Régen megkérdeztem tőle, hogy ezt miért teszi, mire azt felelte, az emberek ettől úgy érzik, hogy ők a legfontosabbak neki, és könnyebben szót érthet velük. Ha netán előfordult, hogy a sors akaratából, később újfent viszontlátta őket, meglepetésemre, nem felejtette el, sem arcukat, sem a rájuk ruházott nevet.

- Tim, Felséges királyom! – szólalt meg a férfi, miközben nejével együtt mélyen meghajoltak. – Köszönöm, hogy meghallgatsz, uram. Nem akarom, hogy a drága idődből a kelleténél többet vesztegess rám. Tudom, hogy a fagy, hozzánk hasonlóan mindenkit érint, de… - elsírta magát a férfi, amitől az arcának barázdái, amiket az évek hagytak maguk után, elmélyültek, és a cserzett bőr közé folytak a bánat cseppjei. Egy másik alkalommal, talán megbotránkoztam volna, ha egy ereje teljében lévő férfit sírni látok, azonban a várakozás alatt lassan elmélyülő rossz érzésem arra figyelmeztetett, hogy ennek nem most van itt az ideje.

Az asszony hangosan felzokogott, és térdre rogyott, a hangjában olyan fájdalommal, ahogyan csak egy anya képes. A teremre síri csend borult. Apám előre csúszott a mestermunkaként megfaragott és feldíszített trónon, majd a tanács is követte a mozdulatot.

A férfi óvatosan kihúzta neje karjából a csecsemőt, majd kicsomózta a rongyokat összetartó kendert, hogy széthajthassa a pólyát.

A terem egyszerre hördült fel, ahogy a pár ismét felzokogott. Apám visszahúzódott, a szemem sarkából láttam, hogy felém pillant, de nem bírtam elszakítani a tekintetem az apró porontyról, akinek bőre hamuszürke, szinte már kékes volt. Aprócska szemei zárva voltak, immáron örökre.

A férfinak nem kellett semmit mondania, bár kételkedtem benne, hogy képes lett volna ismét megszólalni. A jelen lévők zúgolódni kezdtek, és több felől hallani véltem a pánik hangjait.

A tanács egymás közt vitatkozott, míg apám gondterhelten ráncolta a szemöldökét.

- Csendet! – kiáltotta nagybátyám, mert a hangzavar kezdett egyre jobban elfajulni.

Amióta megszülettem a birodalomban béke és nyugalom honolt. Soha nem kellett aggónunk, egy esetleges támadás miatt, mert a szomszédos királyságokkal is békében éltünk, ennek ellenére, megtanultam mindenféle fegyverrel harcolni, és képes voltam folyvást a világot járni, hogy kalandok után kutathassak. Nem ismertem a félelmet, de látva, ahogy az emberek egyetlen pillanat alatt elvesztették józan eszüket, a változás szelét éreztem keresztülsuhanni a hatalmas csarnokon.

- A legmélyebb sajnálatomat kívánom kifejezni gyermeked halála miatt. Tudom, hogy azt várod, változtassak az időn, hozzam el ismét a nyarat és támasszam fel a halottat, de nem vagyok mindenható. Egy összetört atyai szívnek a leghatalmasabb vigasz sem nyújt enyhülést, mégis, szeretném, ha segítségedre lehetnék. Felajánlom házad népének, hogy a nehezebb időkre költözzenek a kastély falain belülre – szólt apám, mire a jelenlévők kíváncsian fordultak ismét az emelvény előtt ácsorgók felé.

- Rajtunk kívül üres a mi házunk felséges uram – válaszolta a férfi szomorúan. – Nem kívánom, hogy terhedre legyünk.

- Akkor miben lehetek segítségedre? – kérdezte apám, és szinte halottam, ahogy ezernyi más gondolat ötlik fel benne.

- Azt kérem, hogy pusztítsd el a hegyek közt élő jégsárkányt – válaszolta bosszútól fűtött hangon a gyászoló férfi.

.