Sziasztok!
Megérkeztem a Prológussal és nagyon, nagyon, nagyon remélem, hogy tetszeni fog. Magáról a történetről sokat nem fog elárulni, de szerintem a fejléc és ez alapján, lehet tudni, hogy milyen lesz. Várom a véleményeteket, mindegy, hogy milyen, vagy mekkora a terjedelme.
Jó szórakozást!
~ Amy
A nap melegen sütött le a magas hegységek közt megbúvó falura, ahol az emberek szorgosan dolgoztak, hogy mihamarabb learassák a korán megtermett gabonát. Az ég felhőtlen és gyönyörű volt, olyan melegen sütött a parázsló korong, hogy a földműves parasztok csupán egyetlen nadrágban dolgoztak, mégis mindük homlokán ott gyöngyözött erőfeszítéseik nyoma. Kicsik és nagyok egyaránt kivették részüket a munkából. A férfiak borotvaéles kaszáikkal levágták a lábon álló terményt, az asszonyok pedig kévékbe kötötték, és hátukra rakodva, a faluba hordták, ahol a fiatalok lefejtették az apró szemeket, majd minden darabját, gondosan kosarakba dobálták. Az összes magra szükség volt, mivel a falu felett őrködött szeretett királyuk vára, melynek egész népét ők látták el.
A királyság virágzott. Az emberek szerették és
tisztelték az uralkodót, mert egész országának népével kegyes és igazságos
volt. Hiába lakott ebben az elszigetelt völgyben, gyakran járta egész birodalmát, rendet téve a
legapróbb tanyától kezdve a leghatalmasabb városig. Soha senki nem szegült
ellen neki, mert tudták, hogy uruk, a nép akaratát szem előtt tartva cselekszik.
- Olyan nagy almák termettek a kertemben, mint két öklöm – dicsekedett szomszédjának Ralph, egy kupa barna sör társaságában.
Bernard a szemét forgatta, mert nem hitt az idős
férfinek, akiről mindenki tudta, hogy szereti az italt, lódítani pedig még jobban.
- A feleségem tegnap azt mondta, hogy belátott a
kertedbe, és az egykor szép fáid, most alig teremnek, de amit nagy nehezen
világra hoznak, azok a gyümölcsök mind fonnyadtak és a kukacok rágják belülről
a húsukat.
Ralph hatalmasat csapott korsójával az asztalra, és
ing újába törölte a habos bajszát. Arca paprika vörössé vált, míg virsli ujját
ivó cimborájára szegezte.
- A feleséged bizonyára hazudik. Nem kéne mindent
elhinned a fehérnépnek. Fényezik, férjuruk munkáját, és ócsárolják a másét,
csakhogy jobb legyen az éjszakájuk.
Bernard felpattant az asztaltól, a mozdulat hevessége miatt székét felborítva, mely nagyot csattant a padlón, felhívva ezzel az emberek figyelmét. Az ivóban mindenki elcsendesedett, és a párosra terelődött a pillantásuk.
- Ne merészeld a feleségem becsmérelni, különben akkorát
kapsz, hogy a szajháid fel sem fognak ismerni – üvöltött a köpcös fickóra Bernard.
- Úgy! Hát majd meglátjuk! – Ralph megragadta, az
előtte lévő férfi karját, és annál fogva penderítette ki az udvarra.
A hirtelen napfénytől egy kissé elvakult, de tökéletesen
ki tudta venni az ő meglátásában pökhendi fickó arcát, aminek pont a közepébe
vert.
A magasabb alkatú megszédült az ütés erejétől, és a
földre zuhant. Társa nyilván részeg volt, de nem hagyhatta, hogy megalázza őt a
kocsma ajtajában idő közben megjelenő emberek előtt, akik a kíváncsiságtól
hajtva követték a párost.
Bernard négykézlábra tornázta magát, minden erejét
összegyűjtötte, nekirontott Ralphnak, és a derekánál fogva a földre lökte.
Meglendítette az öklét, hogy egy hatalmasat húzzon be a két szeme közé, de hirtelen
felmorajlott az ég.
Mindenki feltekintett, mert e hang olyasmi volt, ami
az esőt jelezte, viszont egyetlen felhő sem volt a láthatáron. Helyettük egy
zöld fény cikázott keresztül rajta, ami megváltoztatta egy röpke pillanatra a
kékséget.
Az emberek tanácstalanul pásztázták az eget, mások
egymástól várták a választ, de ugyan olyan értetlen pillantásokat kaptak.
- Hagyd apa, majd én – vette át apjától a kereket Duncan, és folytatta a nehéz munkát.
Lionel büszkeséggel nézett fiára, aki nemrég
töltötte be a tizenötödik esztendejét, de máris többet ért, mint néhány felnőtt
férfi. Készségesen segített bárkin, cserébe pedig, soha nem várt semmit.
- Túl jó vagy az emberekhez fiam. Ez remek
tulajdonság, de vigyázz, mert lehet, hogy néhányan kihasználnak – látta el az
élet egyik bölcsességével az ifjút.
- Megfogadom a tanácsod, de te biztosan nem
használnál ki, ha csak nem játszod meg, hogy fáj a derekad – tette hozzá
nevetve Duncan megállva egy pillanatra, hogy megtörölhesse a kemény munkától izzadt homlokát.
- Meg lesz a jutalmad. Ha hazaérünk, megmondom
anyádnak, hogy ma a te kedvenced főzze – mosolygott az apja.
- Amint a helyére teszem ezt a nyamvadt kereket.
- Jobban kellett volna figyelmem a gödrökre. Akár
nagyobb baj is történhetett volna. Például, ha szegény Harangvirág lép bele. Kitöri a lábát, és akkor kétszer annyit kellene dolgoznunk. Így még szerencsésnek
mondhatjuk magunkat – paskolta meg a derék pej hátát a családfő.
- Apám kérlek, ne hibáztasd magad. Ez bárkivel
megeshet – fordult felé Duncan kérlelőn.
Az ég fülsértően morajlani kezdett, amire mindketten felkapták
fejüket. Duncan nem hitt a szemének, de mintha zöldbe borult volna az istenek
otthona, aminek közepén egy sötét folt jelent meg, majd terjeszkedni kezdett, mint holmi betegség.
Pillanatok alatt sötétség borult az egész
birodalomra.
- Lucy! Hányszor mondtam, hogy ne játszadozzatok
Michaelal, hanem gyertek segíteni?! – kiabált Ora lányára és a barátnőjének
fiára a házuk ajtajából.
Az aratás soha nem ment egyszerűen, mert
fiatalasszony hamar elfáradt a nehéz munkában, de amióta Lucy nagyobb lett,
remélte, hogy a segítségére lesz. A kislány engedékeny és jó lelkű volt, de a
játszótársa hamar megunta az egyhangú munkát, és a kalászok fosztogatása helyett,
fogócskára hívta a lányt a tűző napon.
- Jajj anya, csak egy kicsit had játszunk. Kérlek! – nyavalygott
a szőke kislány, a figyelmetlenségét kihasználva pedig Kyle elkapta a
karját.
- Hé! Ez nem ér! – kiabálta sértődötten a fiúnak,
aki csak nevetett rajta.
- Ha készen leszünk, akkor játszhattok – jelentette
ki szigorúan az anyja – Apád azért dolgozik, hogy jól éljünk, illik neki
segíteni. Michael! Ez rád is vonatkozik. Mutass példát Lucynek.
- Igenis, asszonyom – szaladt a fiú, a kötényes nőhöz.
Lucy duzzogva fonta maga köré a karjait, jelezve,
hogy egy tapodtat sem hajlandó mozdulni. Ekkor egy hatalmas dörrenés rázta meg
az eget, és minden zöldbe borult. A kislány ijedten sikított fel.
Az asszony feje ismét megjelent az ajtóban és
aggódva pillantott lányára, majd az égre, ami megint ugyan olyan kék volt.
- Lucy, azonnal gyere be! – kiabált rá lányára, de
az nem mozdult, mert a félelem megbénította.
Ora kirohant a kunyhóból, és a gyermekhez
sietett. Maga felé fordította, hogy meggyőződjön róla, minden rendben van vele.
- Lucy, be kell mennünk! – sürgette a kislányt, amikor alaposan átvizsgálta. A nő még soha nem hallott korábban ilyesmit, az ismeretlen pedig egyre jobban megrémítette.
Az eget fekete felhők lepték el, és olyan gyorsasággal
nőttek, hogy pillanatokon belül besötétedett. Az asszony nem akarta még jobban
megrémíteni gyermekét, de félt. Érezte, hogy hatalmas vihar készülődik.
- Anya... – Lucy kicsi hangjára visszafordította rá
tekintetét – Nézd, hó! – mutatta a kislány a tenyerében lévő hópihét.
Az asszony dermedten nézte a fehér pelyhet, ami
érintette lánya kezét, de nem olvad el. Körbepillantott. Mindenütt
szállingózó pihéket látott.
A falura árnyékot vető hegyen, ahol a pásztorok már nem legeltették jószágaikat, a sziklás szirteken túl, ahová csak kevesek merészkednek, de senki nem tért vissza élve, az örök hó területén, hatalmas jégtüskékkel körülvett kiszögellésen, ahol a némaságot és a csendet csupán a szél játékának különleges hangja zavarta meg, egy fiú ácsorgott. A jeges fuvallat körülötte verdeste fehér köpenyét, de arcát nem érintette. Haja fehéren fénylett, akár a csúcsot borító jégpáncélos hó. Kék szemei a fekete fellegeket pásztázták, és az azokból aláhulló záport. A zabolátlan szél felkapott némi havat a földről és le, a völgy felé sodorta. A fiú követte szemével, majd prémes csuklyáját a fejébe húzva, hátat fordított a különös időjárásnak, és visszavonult jégből emelt otthonába.
.
